“Érzem az összetartozást” – interjú Dudás Erikával

Tíz év telt el, mióta kárpátaljai önkéntesek is elkezdték a lelki elsősegély telefonos ügyeletét, ezzel bekapcsolódva a Magyarországon és Kárpát-medencében már több évtizede működő hálózatba. Tíz éve, hogy a kárpátaljai magyaroknak is lehetőségük van arra, hogy krízishelyzetben, nehezebb életállapotban felhívják a szolgálat ukrajnai hívószámát, és anyanyelvükön kérjenek segítséget. Ebből az alkalomból kérdeztük Dudás Erikát, a LESZ elnökét. Erika a napokban meglátogatta a beregszászi szolgálat tagjait, hiszen már a legelején is bábáskodtak a kárpátaljai csoport megszületésénél, majd a továbbiakban sem engedtétek el a kezüket.

–  Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

–  Elsősorban Buza Domonkosnak, a LESZ tiszteletbeli elnökének a nevét emelném ki, aki tartotta a kapcsolatot a kárpátaljaiakkal, és támogatta az itteni szolgálat létrejöttét. Azután kapcsolódtunk be többen is. Én magam az első vizsgán voltam itt. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének, hogy határon túl is magyar nyelven fogadják az önkéntesek a hívásokat, és ott legyenek a vonal végén, amikor szükséges. Kárpátalján most is és korábban is szükség volt erre. Lehet, az utóbbi években még inkább. Fontos, hogy az itt élő emberek anyanyelvükön tudják kifejezni az érzéseiket, gondolataikat, és legyen valaki, aki ezt meg is hallgatja.

– A korábbi években nem volt rá alkalom, hogy Kárpátaljáról magyarországi számot hívhassanak? Ez technikailag nem volt megoldható?

– Voltak olyan segélyhívó számaink, melyeket innen is el lehetett érni. Jelen pillanatban is van olyan 80-as számunk, mely nemcsak Magyarországról hívható térítésmentesen, hanem Európa több országából is. De fontosnak tartom, hogy akár Kárpátaljának, akár Erdélynek vagy Felvidéknek legyen lelki elsősegély telefonszolgálata, legyen önálló önkéntes csoportja, egy olyan közösség, amely ismeri az itteni problémákat, amely azonnal tud reagálni. 700 kilométerről is lehet jó meghallgatónak lenni, lehet közösen megoldani a problémákat, de nem biztos, hogy jól ismeri a helyi viszonyokat, és nem biztos, hogy bele tudja magát helyezni egy itteni helyzetbe.

– Tudnál mondani egy ilyen helyzetet, egy ilyen konkrét példát?

– Most jelenleg a leglényegesebb különbözőség a háború, ami akár a szétszakított családokat jelenti, akár a tehetetlenséget vagy azt, hogy nem tudjuk befolyásolni az eseményeket. Ez gyakorlatilag egy nagyon erős stresszor, és ez egy teljesen más helyzet, mint Magyarországon. Mindig elmondom, hogy aki itt van Kárpátalján, az példa mások számára, mert ugyan ott is megvannak a problémák és nehéz helyzetek, de a külső környezeti változások itt most sokkal erősebbek. Ugyanezt el tudom mondani Erdélyről, ahol most az ottani önkénteseink az árvízkárosultaknak a fájdalmait élik meg a telefonvonalon keresztül. Például, aki elveszítette a házát, nem biztos, hogy tudja, hogyan tud továbblépni. Ezek a helyzetek mindig valami speciális pluszt jelentenek az ügyelő és a hívó kapcsolatában. De Magyarországon is voltak nehezebb időszakok, mint a vörösiszap-katasztrófa vagy a devizahitel által okozott kár. Ezek a fájdalmak megjelentek a szolgálatok életében.

– Milyennek látod a kárpátaljai szolgálat útját az elmúlt 10 év során?

– Szakmailag és közösség szintjén is fejlődtek. Felnőttek. Érzem az összetartozást. A több mint 500 magyarul beszélő ügyelő társa egymásnak, Kárpátalján pedig egy nagyon erős csapat kovácsolódott össze. A tavalyi, általuk szervezett szakmai konferencia megmutatta a nehézségeiket és az eredményeiket is. Megmutatták, hogy sikeresek, és stabilak tudnak lenni. Vannak képzések, vannak szakmai rendezvények, bővül a kapcsolatrendszer. Ezek a szakmai kapcsolatok gazdagítják egymást.

– Számodra milyen érzés rendszeresen ellátogatni egy háborús országba?

– Mindig elmondom, hogy nagyon szívesen jövök. Olyan, mintha barátokhoz jönnék. Amit itt kapok, az mind-mind pozitív. Itt nem érzem magam idegennek. Tiszteletteljes emberi és szakmai kapcsolatokkal találkozom. Örülök és élvezem. Jó az együttműködés, jó az, hogy tudunk közösen gondolkodni, tervezni.

– Mi lenne a cél, az álomkép?

– Most legelőször az, hogy ne legyen háború. Nagyon fontos, hogy ne háborús helyzetben kelljen élni. A másik cél, hogy a Kárpát-medencében működő szolgálatok még inkább egybeforrjanak. Jó lenne, ha bővülne Délvidékkel. És ezek a kapcsolatok legyenek mindig erősek. Még sokszor tíz évet kívánok az itteni csapatnak.

– Akár az is lehetne cél, hogy ne legyen szükség szolgálatokra, és mindenki jól legyen.

– Igen, de azt gondolom, ha valaki beszél, akkor az nemcsak a fájdalmak és problémák miatt szükséges. Fontos, hogy az emberek beszélgethessenek valakivel. Valahol az emberi kapcsolatok jobb megélését is jelentheti maga ez a telefon. Talán az online világ személytelenné válásával törekszünk arra, hogy ne attól függjünk, hanem használjuk azokat a lehetőségeket, amiket nyújtani tud. A fiatalok körében látom azt, hogy már a telefonos kapcsolat is egy emberi hang, és ott elmondhatom azt, ami fáj. Tizenévesek is hívnak, mert szükségük van arra, hogy kisírhassák magukat, hogy valaki meghallgassa őket, és nem szólja meg azért, mert sír.

– A kárpátaljai embereknek van elég bátorságuk, hogy egy idegen embernek elsírják bánatukat? Milyen módszerekkel lehet őket biztatni arra, hogy merjenek tárcsázni?

– Az erős hit is nagyon sokat segít. A vallásos ember fel tudja dolgozni a fájdalmait. Megosztja azokat Istennel. A hit átsegíti a nehézségeken. Nem azt mondom, hogy csak a nemhívők hívnak bennünket. El kell jutni odáig, hogy amit magamban tartok, azt jobb az elfojtás helyett föltárni valakinek, mert attól megkönnyebbülök. Ha ezt megtapasztalja valaki, hogy fel tud oldódni egy segítő beszélgetésben, akkor már több bátorsága lesz.

Végül szeretném megköszönni a kárpátaljai stábnak azt a munkát, amit tíz alatt végeztek, és az eredményeket, amelyeket elértek. A továbbiakban is minden ügyelőnek nagyon sok pozitív élményt kívánok, és olyan beszélgetéseket, amelyek gazdagítják, erősítik őket.

forrás: karpatalja.ma